...Nagycsütörtök...

Páskulyné Kovács Erzsébet, 1967.

Gecsemáné éjszakája

A patak szelíden öleli a hegyet,

mint egy csillogó ezüstkoszorú.

Vízében a nád lehajtott fejjel áll,

mint az ember, ha nagyon szomorú.

A hegyen olajfa bontogatja rügyét,

illatot kavar a tavaszi szél.

Levél bomlása, szellő suhanása:

hallgassuk meg titkon mit beszél?

Réges-régen, sok-sok éve már,

minden  alkonyon itt járt valaki.

A pataknál, a pálmafák alatt,

ott vannak még szent lábnyomai.

Mikor megindult csendesen a hegyre,

a kis csapatot hátrahagyva itt,

tudta mindenki: a fák, a virágok,

hogy Isten Fia ott imádkozik.

És jött egy éjszaka, az az utolsó,

A gyötrelmek szörnyű éjszakája;

és hiába sírt a szent Fiú,

nem jött válasz  könyörgő szavára.

- Ha te is arra jársz, ha arra visz utad,

ha odáig űz a szenvedés,

a próbák sűrű, sötét éjszakáján

erőt ad majd az emlékezés.

S ha nem jön válasz könyörgő imádra,

ha nem lenne rá felelet,

vérző szívvel és vérző lélekkel

vedd fel te is nehéz keresztedet.

A Gecsemáné éjszakáját végig kell járni,

arra visz az út Krisztus lábnyomán.

A te küzdelmed nem világot vált meg,

csak a hitedet méri meg csupán.

És mégis, nagy a harc! Életre-halálra.

Egy éjszakán tán meg sem vívhatod,

Sokszor kell menni a Gecsemánéba,

amíg koronádat megkaphatod.